,,A győzelem áldozatok árán érhető el."-hangzik el Lexa szájából az egyik kedvenc tévésorozatomban. A gondolat nem csupán filmekben és sorozatokban működik, az irodalomban is gyakran szembesülünk kedvelt karaktereket vagy éppen névtelen tömegek halálával.
A halál manapság főleg a krimik, illetve a fantasy-k meghatározó eleme lett, előbbiekben gyakran ez indítja el a cselekményt. Én viszont az utóbbit, a fantasy műfajú könyvekben megjelenő halálesteket szeretném tárgyalni ebben a blogbejegyzésében.
Mikor kell kinyírni az egyik szereplőt? Fő vagy mellékszereplő haljon meg? Egyáltalán kötelező megválni valakitől? Rengeteg ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fenn bennem is írás közben. Még az ifjabb olvasóknak szóló regényekben (például a Percy Jackson-sorozatban) is megjelenik az önfeláldozás vagy éppen a gonosz pusztítása. Igen, ha effajta könyvet írunk vagy olvasunk, számíthatunk rá, hogy valaki nem éli meg a történet végét.
Kitől búcsúzzunk el? Mi alapján válasszuk ki, kinek kell meghalnia?
A legfontosabb dolog a főszereplő kiírása. Ki lehet írni a főhősünket, halhat ő is hősi halált, de fontos, hogy ez lehetőleg csak a könyv vagy könyvsorozat végén következzen be. Ha egy trilógia közepén szeretnénk kinyírni, ügyeljünk rá, hogy valamilyen eszközzel visszahozzuk a történetbe, és esetleg az életbe is. Senki nem lenne kíváncsi egy olyan műre, aminek a felénél a bátor főhős átlagos barátai veszik át tőle a stafétát. Okkal van egy vagy több főszereplő a könyvünkben, ő van a fókuszban, de ezzel együtt nyilván jár neki az úgynevezett pilot armor (cselekmény-páncél) is. Ez azt jelenti, hogy még ha egyszerű emberi lény is, kevesebb eséllyel esik baja, mint a mellékszereplőknek.
Tehát az utolsó pár fejezetig, maximum csak sebesítsd meg vagy kínozd a főhősödet, és ha meg kell halnia, itt jöjjön el érte a kaszás.
Gyakran előfordul, hogy a főszereplő szerelme vagy legjobb barátja hal meg, esetleg családtagja vagy mentora. A lényeg, hogy valaki, akinek az elmúlása megérinti a főhőst, és ez kihat a történetre is. Ha azt szeretnénk, hogy x karakter árva legyen, és nem számunk nagy szerepet a szüleinek, érdemes a történet kezdete előtte helyezni a halálukat. Ha jelentéktelenebb szereplőtől szabadulunk meg, nem kell nagy búcsút tartani, elég pár könnycsepp, esetleg a néhány mondat a halálának körülményeiről. Ha a szereplőket nem érinti meg a halálhíre, az olvasót sem fogja.
Én személyesen nem szeretem, amikor a szerelmét írják ki. Igen, valóban ez az egyik legszívszaggatóbb veszteség, de az író hajlamos ilyenkor azt is elfelejteni, hogy egy kamasz fellángolás pár hónap randizással nem egyenértékű húsz évnyi házassággal. Akkor lesz hiteles a szerelem halála, ha a párjával huzamosabb ideje ismerték egymást, a kapcsolatuk több volt egy egyéjszakás kalandnál. Mennyivel tragikusabb egy olyan szerelmespár egyik tagjának elmúlása, akik a könyv elejétől együtt voltak, mind egy másiké, akik az utolsó pillanatban jöttek össze. Ha több könyvet tervezünk, értelem szerűen nincs sok értelme az első kötetben kiírni a fő párosunk férfi vagy női tagját.
A mentorként funkcionáló ember majdnem minden regényben meghal, vagy a végső nagy csatában, vagy még az első rész végén. Igazából szerintem ez nem véletlen, az ő haláluk a leghihetőbb. Ezek a karakterek általában erős, bölcs, de idős alakok, akik maguk is tudják, hogy utolsó csatájukba készülnek. Hiába varázsló vagy éppen angyal a mentorunk, általános igazság, hogy az idősebb személyek hamarabb távoznak el, mint fiatal társaik. A haláluk soha nem meglepő, hisz gyakorlatilag az a feladatuk, hogy megvédjék a tanítványukat minden bajtól. Én elsősorban tőlük szabadulnék meg. Az eredmény?
1. A főhős elveszti legfőbb mesterét, ezáltal fel kell nőnie a feladathoz, neki kell a bölcs vezérré válnia.
2. Az erős, misztikus mentorok nagyobb eséllyel térhetnek vissza később szellemként vagy egy álomban, mint a főszereplő teljesen átlagos legjobb barátja.
3. Az ilyen karaktereknek általában nem jelleme számít, hanem a tanítás, amit átadnak. Az új reményben nem arra helyezték a hangsúlyt, milyen ember volt Obi-Wan, hanem arra, mi testesített meg Luke számára, mit hozott ki a fiúból. Egyesülése az Erővel pont azért lett szomorú, mert magára hagyta a kezdő jedi-tanoncát, aki így csak az útmutatásaira hagyatkozhatott.
Legjobb barátot/ barátnőt illetve testvért nem szeretek kinyírni, bár érthető, hogy az elvesztésük mennyire fájó lehet a főhősnek. Ellenben egy szülő vagy fontosabb rokon eltávolítása csodákat művelhet. Mennyit fejlődhet egy karakter, aki az anyja halála után egyedül marad három fiatalabb testvérével? Rengeteg változáson mehet át apuci elkényesített kislánya is, amikor szembesülnie kell vele, hogy drága apukája már nincs ott.
A gonoszok kiiktatása egy teljesen már történet, ők nyilván abból a célból halnak meg, hogy a jófiúk győzzenek, éppen ezért nem baj, ha az olvasó nem sajnálja őket, sőt néha egész felemelő érzés megszabadulni az utált karaktertől (khm...Joffrey Baratheon).
Megvan, hogy kinek kell meghalnia. De hogyan múljon el?
Számtalan módja van megölni valakit, legyen az illető halandó vagy természetfeletti lény. A halál leírásának azonban passzolnia kell a halál okához. Egy elvérzés kitarthat oldalakon keresztül, és egy rák is hosszabb lefolyású betegség, de egy fejbelövés után senkinek nincs ideje elbúcsúzni mind a hat barátjától. Ha gyors, és hirtelen esik el, ne próbáljuk meg elhúzni. Nem attól lesz egy ilyen jelenet megható, mert ötven oldalon át siratják a holtat.
A halál pillanata helyett legyen a gyászon a hangsúly. A szereplőnk emlékezett vissza a halott barátjával átélt kalandjaira a barát temetésén, ne a csata közben. Ameddig a főhős nem felejti el az elesett bajtársait, az olvasó sem fogja.
Legyen megható, jól megírt haláltusa, de ne vigyük túlzásba, nem kell dicshimnuszt zengni, vagy három napig ott maradni a holttest mellett. Viszont fontos, hogy ne csak a főhős gyászoljon. Lehet, hogy ő állt legközelebb hozzá, de a többi szereplőből is váltson ki valamit a halálhír. Ha y a főhősön keresztül ismerte az elhunytat, nem fogja őt sem hidegen hagyni az elmúlása. Ezek apró, pár mondattal érzékeltethető dolgok, de szerintem elengedhetetlenek.
Mikor jó egy haláljelenet?
Igazából nincs jól bevált recept, a fentieken kívül még azt tudnám tanácsolni, hogy az alábbi tanácsokat tartsd szem előtt:
💀 Adott esetben fejlesztheti, előreviheti a történetet.
💀Segíthet beteljesíteni egy kudarcra ítélt ember sorsát.
💀Motivációként szolgálhat a többi szerelőnek. (Ráébredhetnek arra is, milyen mulandóak.)
💀Hihetőbbi teszi a történetet. (Egy háborúban nem egy ember hal meg, de jellemző, hogy a katonákon kívül tisztek, parancsnokok is elesnek.)
💀Segít, hogy megszabadulj egy felesleges karaktertől.(Mégiscsak könnyebb lelökni egy szikláról, mint megmagyarázni, miért hagyta el az országot minden ok nélkül...)
💀Kiemeli a műfajt vagy témát.(Fantasy-ban egy-két halál szinte kötelező, ezzel ellentétben az ifjúsági irodalomban nem kell megjelennie.)
💀Van, hogy a főszereplő megérdemli a tetteiért, vagy éppen szüksége van rá. (Egy megbukott hősnek megváltás lehet, hogy beáldozhatja magát, hogy ezzel megmentse a többieket.)
💀Legyen valami kihatása a történetre. (Vagyis ne egy olyan karaktert próbálj meg megsiratni, aki nyolcszáz oldal alatt két mondatot mondott.)
💀Ne azért írj ilyen jelenetet, hogy sokkold vagy elszomorítsd az olvasóidat! Senki nem bírja, ha rá akarnak erőltetni valamit. Például ne azért pusztuljon el egy macskát, hogy a macskás olvasóidat megvedd.)
💀Vagy a sztori elején (célt ad, elindítja a cselekményt) vagy a végén legyen a haláleset, de lehetőleg ne a közepén. (Ha félúton meghal a herceg elrabolt hercegnője, a bosszú mellett milyen nyomós oka maradna a hercegnek megölni a sárkányt? A bosszúval, mint motivációval pedig csínján kell bánni.)
Nekem ezek a legfontosabb támpontok, ezeken kívül az alkotónak legyen szabad keze. Hisz titkon mind szeretjük a váratlanabbnál váratlanabb halálokat.😏😅
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése