A levegő népe sorozat (A kegyetlen herceg, A gonosz király, A semmi királynője) kritika

 !!SPOILERES KRITIKA!!

   Holly Black tündéres sorozatával többször is szemeztem a könyvesboltokban. Már ránézésre látszik, hogy nem vastag kötetek, a fülszövegek ígéretesek, és a borítók is gyönyörűek. Nem is beszélve arról, hogy az utóbbi években eléggé felkapottak lettek a tündéres fantasyk. A könyv remek alapokon állt, igazából örömmel vettem a kezembe, és izgatottan vártam, hogy milyen érzéseket fog bennem kelteni.

   Hazugság lenne azt mondani, hogy semmi nem tetszett benne. Az első könyvet még kimondottan élveztem is. A gond inkább a másik két résszel, illetve a sorozat egészével kapcsolatos. Sajnos én a harmadik kötet végére valósággal szenvedtem az olvasásával.

   A nyelvtan és a szerkesztés rendben van, tényleg érthető, hogy miről lenne épp szó, egész egyszerűen csak...a történet számomra rettentően unalmas és/vagy idegesítő lett. Az egész szerintem több ponton is elromlott.

..Persze hogy olyan akarok lenni, mint ők. Gyönyörűek, égi tűzben kovácsolt pengék. Örökké élnek. És Cardan közülük a leglenyűgözőbb. Őt gyűlölöm legjobban. Annyira gyűlölöm, hogy néha még levegőt venni is elfelejtek, amikor őt nézem.

Egy szörnyű reggelen Jude és a nővérei végignézik, ahogy lemészárolják a szüleiket. A félelmetes gyilkos mindhárom lányt elrabolja, és Tündérföldére, a nagykirály udvarába viszi. Jude-ot csúfolják és kínozzák a halandósága miatt, és hamarosan rádöbben, ahhoz, hogy életben maradjon ebben a kiszámíthatatlan, veszélyes új világban, éppolyan okosnak, agyafúrtnak és hamisnak kell lennie, mint maguknak a tündéreknek.

Csakhogy a hatalomhoz vezető lépcsőfokokat sötét árnyak és árulás lengi körbe. Ráadásul szembe kell néznie a dühítő, arrogáns, ám karizmatikus Cardan herceggel. A lehető legóvatosabban kell eljárnia." (A kegyetlen herceg fülszövege)

      A szereplők. Jude a sorozat hősnője, aki az elején teljesen szimpatikus az olvasónak. Bele lehet magunkat képzelni a folyton rettegő, de magát erősnek mutató lány sorsába, akit balszerencséjére az az ember nevel fel, aki megölte a szüleit. A végére kissé ő is ellaposodik, főként cselszövésekkel foglalatoskodik az utolsó kötetben, és bár elvileg ügyesen bánik a karddal, úgy háromszor használja a fegyverét három könyv alatt.

   A másik főszereplő Cardan, akit én valahogy képtelen voltam megkedvelni. Semmi bajom nincs vele, hogy egy szereplő gonosz, kegyetlen vagy éppen egy arrogáns hercegecske. A probléma ott kezdődik, hogy az írónő vele szeretné összeboronálni a főhősnőét. Hiába tündérfölde és különböző értékek, én képtelen voltam elhinni, hogy ők ketten jók egymásnak. Egy kevés csipkelődésből még kerekedhet szerelmi szál, de a srác konkrétan megalázta, száműzte, és egy ponton majdnem hagyta megfulladni a szerelmét! Azt inkább fel se rovom, hogy meglehetősen kevés romantikus jelenet kapott helyet a könyvekben. Nyilván kellett a hely Jude oldalakon át taglalt terveinek, és a lány reggeli öltözködésének leírására.

   A többi szereplő vagy teljesen jellegtelen, vagy túl keveset szerepelnek. Az Árnyudvar kémei akár érdekesek is lehettek volna, ha nem csak akkor jelennek meg, amikor el kell lopni valamit vagy ki kell nyírni egy trónbitorlót. Jude egész családja idegesítő egy idő után. Az ikernővére kétszínűbb és akaratosabb, mint a sorozat valódi gonoszaként elkönyvelt örökbefogadó apa. A másik nővér, Vivi, időnként eltűnik a halandók világában, és csak akkor néz rá a húgaira, amikor már tényleg nagy bajban vannak. Az anyjuk és az öccsük három könyv alatt alig csinál bármi fontosat.

   A legnagyobb bajom nekem mégsem a szereplők vagy a szerelmi szál elrontása volt. Maga az alaptörténet érdekesnek látszott. Egy halandó, a tündérek világában próbál boldogulni, és igyekezik legyőzni az őt fenyegető népséget. Három könyvön át vártam, hogy Jude mikor tesz valamit a rengeteg tündér ellen, akik megalázták, megkínozták, vagy megpróbálták megölni.

   De semmi ilyesmi nem történt. Még amikor kialakult a két ellenséges tábor is, amikor ott voltak a háború kapujában...akkor se történt semmi ilyesmi. A harmadik könyv végére valami nagy leszámolást vártam, ami teljesen elmaradt, mert a főszereplőt az utolsó ötven oldalon kígyóvá(?) változtatják. Egy csepp vér nem folyt, hiába harangozták be, és készítették elő a terveket egy teljes könyvön át. Volt benne vagy tíz velejéig romlott alak, akik közül alig hárman kapták meg megérdemelt büntetésüket. Azt már egyenesen nevetségesnek tartottam, amikor egy árulót, aki ráadásul megölte főhősnőnk emberszüleit, az emberek világába száműznek. Ezzel meg is lenne oldva a probléma?

   Ez a könyv a végére már szenvedéssé vált, és annyi hazugság, pálfordulás és árulás kapott helyet benne, hogy maga az olvasó sem érti teljesen, kik is benne a jófiúk. Én csak azoknak ajánlanám, akiket nem zavar, hogy meglehetősen kevés történik benne, és akik a harcjelenetek helyett a hosszas cselszövéseket kedvelik. 

Az én értékelésem: ✭✭✩✩✩

,,– Azt hittem, talán az egyik fivérem zaklat. 
A fejemet rázom. 
– Semmi ilyesmi – biztosítom. 
– Döbbenetes. – Úgy ejti ki a szót, mintha valami hatalmas dicséretben részesítene. – Tudom, hogy az emberek képesek hazudni, de elképesztő látni, ahogy megteszik. Hazudj újra!"

Hogyan öljünk meg valakit a művünkben?

    

   ,,A győzelem áldozatok árán érhető el."-hangzik el Lexa szájából az egyik kedvenc tévésorozatomban. A gondolat nem csupán filmekben és sorozatokban működik, az irodalomban is gyakran szembesülünk kedvelt karaktereket vagy éppen névtelen tömegek halálával.

   A halál manapság főleg a krimik, illetve a fantasy-k meghatározó eleme lett, előbbiekben gyakran ez indítja el a cselekményt. Én viszont az utóbbit, a fantasy műfajú könyvekben megjelenő halálesteket szeretném tárgyalni ebben a blogbejegyzésében.

   Mikor kell kinyírni az egyik szereplőt? Fő vagy mellékszereplő haljon meg? Egyáltalán kötelező megválni valakitől? Rengeteg ilyen, és ehhez hasonló kérdések merülnek fenn bennem is írás közben. Még az ifjabb olvasóknak szóló regényekben (például a Percy Jackson-sorozatban) is megjelenik az önfeláldozás vagy éppen a gonosz pusztítása. Igen, ha effajta könyvet írunk vagy olvasunk, számíthatunk rá, hogy valaki nem éli meg a történet végét.

Kitől búcsúzzunk el? Mi alapján válasszuk ki, kinek kell meghalnia?

   A legfontosabb dolog a főszereplő kiírása. Ki lehet írni a főhősünket, halhat ő is hősi halált, de fontos, hogy ez lehetőleg csak a könyv vagy könyvsorozat végén következzen be. Ha egy trilógia közepén szeretnénk kinyírni, ügyeljünk rá, hogy valamilyen eszközzel visszahozzuk a történetbe, és esetleg az életbe is. Senki nem lenne kíváncsi egy olyan műre, aminek a felénél a bátor főhős átlagos barátai veszik át tőle a stafétát. Okkal van egy vagy több főszereplő a könyvünkben, ő van a fókuszban, de ezzel együtt nyilván jár neki az úgynevezett pilot armor (cselekmény-páncél) is. Ez azt jelenti, hogy még ha egyszerű emberi lény is, kevesebb eséllyel esik baja, mint a mellékszereplőknek.

   Tehát az utolsó pár fejezetig, maximum csak sebesítsd meg vagy kínozd a főhősödet, és ha meg kell halnia, itt jöjjön el érte a kaszás. 

   Gyakran előfordul, hogy a főszereplő szerelme vagy legjobb barátja hal meg, esetleg családtagja vagy mentora. A lényeg, hogy valaki, akinek az elmúlása megérinti a főhőst, és ez kihat a történetre is. Ha azt szeretnénk, hogy x karakter árva legyen, és nem számunk nagy szerepet a szüleinek, érdemes a történet kezdete előtte helyezni a halálukat. Ha jelentéktelenebb szereplőtől szabadulunk meg, nem kell nagy búcsút tartani, elég pár könnycsepp, esetleg a néhány mondat a halálának körülményeiről. Ha a szereplőket nem érinti meg a halálhíre, az olvasót sem fogja.

   Én személyesen nem szeretem, amikor a szerelmét írják ki. Igen, valóban ez az egyik legszívszaggatóbb veszteség, de az író hajlamos ilyenkor azt is elfelejteni, hogy egy kamasz fellángolás pár hónap randizással nem egyenértékű húsz évnyi házassággal. Akkor lesz hiteles a szerelem halála, ha a párjával huzamosabb ideje ismerték egymást, a kapcsolatuk több volt egy egyéjszakás kalandnál. Mennyivel tragikusabb egy olyan szerelmespár egyik tagjának elmúlása, akik a könyv elejétől együtt voltak, mind egy másiké, akik az utolsó pillanatban jöttek össze. Ha több könyvet tervezünk, értelem szerűen nincs sok értelme az első kötetben kiírni a fő párosunk férfi vagy női tagját.

   A mentorként funkcionáló ember majdnem minden regényben meghal, vagy a végső nagy csatában, vagy még az első rész végén. Igazából szerintem ez nem véletlen, az ő haláluk a leghihetőbb. Ezek a karakterek általában erős, bölcs, de idős alakok, akik maguk is tudják, hogy utolsó csatájukba készülnek. Hiába varázsló vagy éppen angyal a mentorunk, általános igazság, hogy az idősebb személyek hamarabb távoznak el, mint fiatal társaik. A haláluk soha nem meglepő, hisz gyakorlatilag az a feladatuk, hogy megvédjék a tanítványukat minden bajtól. Én elsősorban tőlük szabadulnék meg. Az eredmény?

1. A főhős elveszti legfőbb mesterét, ezáltal fel kell nőnie a feladathoz, neki kell a bölcs vezérré válnia.

2. Az erős, misztikus mentorok nagyobb eséllyel térhetnek vissza később szellemként vagy egy álomban, mint a főszereplő teljesen átlagos legjobb barátja.

3. Az ilyen karaktereknek általában nem jelleme számít, hanem a tanítás, amit átadnak. Az új reményben nem arra helyezték a hangsúlyt, milyen ember volt Obi-Wan, hanem arra, mi testesített meg Luke számára, mit hozott ki a fiúból. Egyesülése az Erővel pont azért lett szomorú, mert magára hagyta a kezdő jedi-tanoncát, aki így csak az útmutatásaira hagyatkozhatott.

   Legjobb barátot/ barátnőt illetve testvért nem szeretek kinyírni, bár érthető, hogy az elvesztésük mennyire fájó lehet a főhősnek. Ellenben egy szülő vagy fontosabb rokon eltávolítása csodákat művelhet. Mennyit fejlődhet egy karakter, aki az anyja halála után egyedül marad három fiatalabb testvérével? Rengeteg változáson mehet át apuci elkényesített kislánya is, amikor szembesülnie kell vele, hogy drága apukája már nincs ott.

   A gonoszok kiiktatása egy teljesen már történet, ők nyilván abból a célból halnak meg, hogy a jófiúk győzzenek, éppen ezért nem baj, ha az olvasó nem sajnálja őket, sőt néha egész felemelő érzés megszabadulni az utált karaktertől (khm...Joffrey Baratheon). 

   Megvan, hogy kinek kell meghalnia. De hogyan múljon el?

   Számtalan módja van megölni valakit, legyen az illető halandó vagy természetfeletti lény. A halál leírásának azonban passzolnia kell a halál okához. Egy elvérzés kitarthat oldalakon keresztül, és egy rák is hosszabb lefolyású betegség, de egy fejbelövés után senkinek nincs ideje elbúcsúzni mind a hat barátjától. Ha gyors, és hirtelen esik el, ne próbáljuk meg elhúzni. Nem attól lesz egy ilyen jelenet megható, mert ötven oldalon át siratják a holtat. 

   A halál pillanata helyett legyen a gyászon a hangsúly. A szereplőnk emlékezett vissza a halott barátjával átélt kalandjaira a barát temetésén, ne a csata közben. Ameddig a főhős nem felejti el az elesett bajtársait, az olvasó sem fogja. 

   Legyen megható, jól megírt haláltusa, de ne vigyük túlzásba, nem kell dicshimnuszt zengni, vagy három napig ott maradni a holttest mellett. Viszont fontos, hogy ne csak a főhős gyászoljon. Lehet, hogy ő állt legközelebb hozzá, de a többi szereplőből is váltson ki valamit a halálhír. Ha y a főhősön keresztül ismerte az elhunytat, nem fogja őt sem hidegen hagyni az elmúlása. Ezek apró, pár mondattal érzékeltethető dolgok, de szerintem elengedhetetlenek. 

Mikor jó egy haláljelenet?

   Igazából nincs jól bevált recept, a fentieken kívül még azt tudnám tanácsolni, hogy az alábbi tanácsokat tartsd szem előtt:

💀 Adott esetben fejlesztheti, előreviheti a történetet.

💀Segíthet beteljesíteni egy kudarcra ítélt ember sorsát.

💀Motivációként szolgálhat a többi szerelőnek. (Ráébredhetnek arra is, milyen mulandóak.)

💀Hihetőbbi teszi a történetet. (Egy háborúban nem egy ember hal meg, de jellemző, hogy a katonákon kívül tisztek, parancsnokok is elesnek.)

💀Segít, hogy megszabadulj egy felesleges karaktertől.(Mégiscsak könnyebb lelökni egy szikláról, mint megmagyarázni, miért hagyta el az országot minden ok nélkül...)

💀Kiemeli a műfajt vagy témát.(Fantasy-ban egy-két halál szinte kötelező, ezzel ellentétben az ifjúsági irodalomban nem kell megjelennie.)

💀Van, hogy a főszereplő megérdemli a tetteiért, vagy éppen szüksége van rá. (Egy megbukott hősnek megváltás lehet, hogy beáldozhatja magát, hogy ezzel megmentse a többieket.)

💀Legyen valami kihatása a történetre. (Vagyis ne egy olyan karaktert próbálj meg megsiratni, aki nyolcszáz oldal alatt két mondatot mondott.)

💀Ne azért írj ilyen jelenetet, hogy sokkold vagy elszomorítsd az olvasóidat! Senki nem bírja, ha rá akarnak erőltetni valamit. Például ne azért pusztuljon el egy macskát, hogy a macskás olvasóidat megvedd.)

💀Vagy a sztori elején (célt ad, elindítja a cselekményt) vagy a végén legyen a haláleset, de lehetőleg ne a közepén. (Ha félúton meghal a herceg elrabolt hercegnője, a bosszú mellett milyen nyomós oka maradna a hercegnek megölni a sárkányt? A bosszúval, mint motivációval pedig csínján kell bánni.)

   Nekem ezek a legfontosabb támpontok, ezeken kívül az alkotónak legyen szabad keze. Hisz titkon mind szeretjük a váratlanabbnál váratlanabb halálokat.😏😅

Könyvkritika: Leiner Laura-Higgy nekem

Leiner Laura-Higgy nekem

II. trilógia 

Iskolák versenye második kötet

(spoileres kritika)

  

 

Vitathatatlan, hogy jelenleg Leiner Laura a magyar ifjúsági irodalom koronázatlan királynője. A nagy többség kedveli a könyveit, én is közéjük tartozom. Magának a munkásságának lehet majd szentelek egy külön bejegyezést, itt most inkább csak legújabb könyvéről írnék.

   Az első IOV sorozat hatalmas sikernek örvendet, azt azonban az Emlékezz rám megjelenéséig valószínűleg kevesen sejtettek, hogy készülőben van egy második trilógia is. A Bízz bennem még 2020-ban jelent meg, a trilógia második kötete, a Higgy nekem pedig idén májusban érkezett meg a boltok polcaira, és immár négy helye vezeti a Libri sikerlistáját. A első helye azért vitatható, mert a listán elég vegyes műfajban mozgó alkotások képviseltetik magukat, de magát a felkerülést, és a rengeteg eladott példányszámot abszolút megérdemli.

    Magáról a borítóról és a címről nincs nagyon mit írni, a helyszín és a főszereplő, Sára lelkében dúló konfliktusra kellően utal, és örülök, hogy a főszereplő portréja helyett egy csendéletre hajazó borítót kapott a regény. (Feketemániásként külön örülök a sötétebb tónusnak.😁)

,,Már ötödik napja tart az IOV, és a címvédő piros csapat még mindig versenyben van, méghozzá nem is akárhogy; a résztvevők és szervezők is őket tartják az egyik legesélyesebbnek a győzelemre.

Az otthoniak azonban továbbra is kétkednek, számukra az idei Szirtes-csapat mindörökre megbélyegzett társaság marad, amelynek negatív megítélését IOV-részvétele és -eredménye sem változtatja meg.

Kocsis igazgató próbál tenni ez ellen, és mindent bevetve igyekszik megkedveltetni a négy versenyzőt a szirtesesekkel, miközben a Hortobágyon egyre kiélezettebb a verseny, Sára, Rajmund, Vivi és Dominik pedig az események sodrásában szép lassan rádöbbennek, hogy nemcsak sorstársakra, de barátokra is találtak.

Sőt, talán még annál is többre..."

    A versenyen nem történik semmi váratlan, a feladatok továbbra is ötletesek, a csapatok dinamikája sem bomlik fel, ebben a második trilógiában nincsenek eget rengető árulások, vagy nagyképű csapatok. Persze vannak szimpatikusabb, és kevésbé kedvelt négyesek, de szerintem a légkör sokkal nyugatabbnak érződik az első trilógiásnál. 

   Szeretem, hogy mindkét sorozat komolyabb témát jár körül, míg az elsőben a gyász kérdését járta körül az írónő, ebben a kirekesztés, a mások feletti ítélkezés, és a social media-platformokon megjelenő mocskolódás kerül előtérbe. Utóbbi talán azért bizonyult jobb választásnak, mert az átlagos tinédzserek életében jobban jelen van. Ha nem is személyesen kapjuk a sértéseket, elég felmenni a Facebook-ra vagy az Instagram-ra, hogy szembesüljünk vele, az emberek milyen vehemenciával támadják egymást a fotelban ülve. Az sem fontos, hogy politikai cikkről van szó, egy magyar celeb bejegyzéséről, vagy csak egy szórakoztató műsor oldala posztol egy képet. Az egymást szidó kommentelők mindegyik platformon megjelennek, nem riadva vissza tőle, hogy egy olyan jelenségről írjanak kisregényt, amihez egyébként egyáltalán nem értenek.

   Az ilyen kirekesztést, és szidást az érett felnőtt helyén tudja kezelni. A könyv főszereplői azonban kamaszok, akik bár már megszokták a szemétkedést, néha a szívükre veszik az iskolatársaik bántásait. A könyvnek ez a része százszor izgalmasabb, mint maga a verseny. A második kötetben ébredtem rá, hogy Sáráék egyáltalán nem az Iskolás Országos Versenyének többi csapata ellene küzdenek, hanem gyakorlatilag saját maguk, és a róluk kialakult pletykák ellen.

   Az első kötetben Vivi és Sára múltbeli hibáját ismerjük meg jobban, itt pedig Dominikról és Rajmundról tudunk meg többet. Igazából egyikük sem csinált megbocsájthatatlan dolgot, ráadásul alaposan számoltak a tetteik következményeivel is, de nem rossz gyerekek ők valójában. Mind az igazgató, mind a kísérőtanáruk viselkedése szemlélteti ezt, sőt, még a versenyzők nagy része is barátságos feléjük. 

   A végére igazi csapattá kovácsolódnak, és akaratlanul is úgy érezzük, ez volt az elsődleges céljuk az első két könyvben. Én személy szerint nem hiszem, hogy a végén ők fogják megnyerni a versenyt, ami hiteles befejezése lenne a sorozatnak. Ügyesek, kitartóak, mint kiderült, tehetségesek is, de a műveltségi feladatnál néha fogtam a fejemet. (Hogy akar valaki érettségizni, ha nem tudja mettől-meddig létezett a OMM? Ráadásul négy emberből egy se...)

   A szereplők közül Sára a szimpatikusabb főszereplők közé tartozik, Rajmund és Tahi civakodása kifejezetten humoros volt végig, a kommentek mellett pedig Kocsis bejelentkezései is szórakoztatóra sikerültek. A csapat másik két tagja, Dominik és Vivi kissé háttérbe vesző alakok, de nagyon tetszett, hogy a különbözőségük ellenére is összehozta őket Laura.

   Amit még imádtam az Sára és Rajmund lassan, de biztosan kialakuló kapcsolata volt. Szeretem, amikor két szereplő nem öt nap leforgása alatt szeret egymásba, a jeleneteik és a párbeszédeik valódinak érződtek. A másik piros pont nekem Panna, aki számomra az legjobb mellékszereplő lett a sorozatban. Röviden arról van szó, hogy bár a kiscsaj rettentően sokat beszél, (a dialógusai gyakran rém idegesítőek) a maga módján szerethető lány, aki a tehetségkutató során például azt is megmutatja, hogy a lepcses szája mellett valódi tudással is rendelkezik, és okkal képviseli az iskoláját.

   Az utolsó feladat rengeteg rossz válasza mellett még talán a bézs csapat tagjai zavartak egem néha. Valósághű karakterek ők is, csak a második rész végére már sokalltam, hogy bent maradt egy olyan csapat, akik szinte minden feladaton egy hajszállal úszták meg a kiesését. Egy versenyen ekkora szerencséje ne legyen már egy ennyire bénácska négyesnek.😆

  

    Ajánlom a könyvet, ha:

✦szereted az írónő könyveit, vagy legalább az IOV-sorozatát

✦ha nyárias, tábori hangulatú ifjúsági könyvet keresel (a bográcsozás szuper programnak tűnt benne)

✦ha érdekel az olyan ifjúsági irodalom, amiben a párkapcsolatokon kívül komolyabb kamaszkori problémák is szerepet kapnak

  Nem ajánlom, ha:

✦nem szeretnél még egy évet várni, hogy megtudd, a Szirtes végül nyer-e (Ebben az esetben inkább a három kötet egyben olvasását javaslom.)

✦ha kamaszkorod ellenére egy nyári kalandnál felnőttesebb történetek érdekelnek (Én például tizenhét-tizennyolc évesen kezdek kinőni az effajta könyvekből.)

✦ha sokáig akarsz olvasni egy könyvet (Én nagyjából két nap alatt végeztem vele, pedig nem vagyok gyorsan olvasó típus.😐.)

Az én értékelésem: ✮✮✮✮✰ 5/4,5 csillag (Nincs fél-csillag szimbólumom.☺) A maga műfajában remek regény!

Tíz dal, ami a készülő könyvemet inspirálta

 Tíz dal, ami a készülő könyvemet inspirálta

   A futáshoz hasonlóan, hiszek benne, hogy az írás közben is jó érzés fülessel zenét hallgatni. Meglepetten tapasztaltam, hogy Spotify-on rengeteg írás közben hallgatásra vagy éppen inspiráló szándékú műsorlista létezik, bár fontos megjegyeznem, hogy ezeken általában különböző témájú dalok keverednek egymással.

   Ez persze nem baj, az ember nem ugyanolyan zenét képzel el egy romantikus vacsora háttérzajának, mint amit a főhősnő egy fájó szakítás után ordíttatna a szobájában, vagy épp egy koncerten énekelne. A legtöbb író egyébként is sajátos zenei ízléssel látja el főhőseit, ha a muzsikának fontos szerepe van a műben. 

   Jelenlegi könyvem a fantasy műfajába sorolható regény lesz, ami a világunkban játszódik. A valós világ, és a tinédzser főszereplőnek hála, néhány jelenetbe bele tudok csempészni egy-egy dalt, bár az ilyesmi ugye nem gyakran fordul elő a fantasykban. 

   Én azonban soha nem azokat a számokat igyekszem hallgatni írás közben, amit a szereplőim hallgatnának a helyemben. Helyette inkább inspirációt szeretek gyűjteni magához a készülő műhöz. Meghallok egy dalt, aminek megfog a szövege, vagy éppen úgy érzem, ez tökéletesen menne a főszereplő első csókja alá, ha filmre vinnék a könyvemet. Ezekből az inspiráló zenéimből készítettem egy rövid listát.

1. Halestorm-Shoot to Thrill

Ez a feldolgozás egy olyan rockdal, amit a főszereplőm imádna. Ami viszont számomra sokkal érdekesebb, az az, hogy amikor meghallgattam a számot, kirajzolódott előttem a főhősnő minden vagány harca. A sarkára áll, felszegi az állát, és véghezviszi a célját, adjon az élet neki akárhány pofont. A könyvem első komolyabb harcjelenetét a dalt bömböltetve írtam meg, ekkor lépett elő a szereplőm a rémült kislány árnyékából.

,,Olyan vagyok, mint a gonosz, bejutok a bőröd alá. Olyan vagyok, mint egy bomba, amelyik kész felrobbanni."

,, Szóval nem járatom veled a bolondot. Én meghúznám, meghúznám, meghúznám a ravaszt."

 2. Tom Odell-Another love

Az egyik legszebb dalszöveg, amit valaha hallottam. Véletlenül akadtam rá a YouTube-on, mégis annyi érzést váltott ki belőlem, egyebek mellett segített megalkotni az írásom szerelmi szálát. Fura, de én teljesen máshogy értelmezem, mint a többség, nekem a dal egy új szerelem lehetőségét is előrevetíti. 

,,Szóval a szavaimmal vágok majd vissza, nagyon durva leszek. A szavak mindig nyernek, de mégis tudom, hogy majd én vesztek"

,, Hoztam neked nárciszokat is, átkötve egy szép szalaggal. De nem fognak úgy virágozni,mint múlt tavasszal" 

 3. Olivia Rodrigo-Good 4 u

Erre a számra pár napja találtam rá, így listám legfrissebb tagja. A dal egy szakításról szól, szóval nyilván nekem is ez jutott eszembe róla. Mondhatni ez alapján született meg a könyvem szakítós jelenete.

,,Elvesztettem az eszem, a fürdőszoba padlóján sírtam egész éjjel,de téged meg sem hatott, nem is értem, de gondolom jó neked."

,, Talán túl érzékeny vagyok, de a közönyöd olyan, mint a só marta seb."

4. Fleurie-Soldier

Ebből a dalból sugárzik a monotonitás, mégis libabőrös leszek az utolsó másfél perctől. A végére tervezett nagy csatám alaphangulatát adta meg, hiába sokfélék a szereplők, a háborúba mind halandó katonaként indulnak. 

.

,,Óvatosan, fiam, álmodozók tervét kaptad. De nehéz lesz állva maradni."

,, Csöndesedj el, mert felébreszted a szörnyeteget. Rejtsd el a lelkedet a közeléből. Összerezzen arra az elvétett ütésre. Sötétség a hőségben"

 5. Florence + The Machine-Spectrum

A történetemben két kozmikus erő, a Fény és a Sötétség áll szemben egymással. Úgy terveztem meg, a számból merítve, hogy ha a két erő találkozik, egy vakító, mindent elpusztító ragyogás születik.

,,Ragyogunk, boldogok vagyunk. És többé soha, semmitől sem tartunk."

,, Színek nélkül éltük az életünket. Olyan semmilyenek, olyan jelentéktelenek voltunk."

6. Imagine Dragons-Boomerang

Alapból szerelmes szám, bennem mégis egy boldog képet idéz fel. Ez a dal azért került a listára, mert elképzelem, hogy még a morcos főhősöm arcára is mosoly tudna csalni egy nehéz nap éjszakáján. Mindenkinek szüksége van, egy boldogító dalra.

,,Csak mert nem egyszerű, még nem jelenti azt, hogy helytelen."

,, Hányszor mondtam már, hogy továbblépek. Hányszor fog ez a téves riasztás szólni, szólni. Tudom, hogy holnap is látjuk egymást." 

 7. Katy Perry-Legendary Lovers

Egy időben hatalmas Katy Perry rajongó voltam, ekkor találtam rá erre a gyöngyszemre. Igazából a dal csak annyit adott hozzá, hogy a a könyvben megjelenő szerelmeket igyekeztem legendás történeti szerelmekre alapozni.

,,Sose hittem volna, hogy a karma ilyen jutalmazó és elvezet engem az életedbe."

,, Mondd úgy a nevem, mintha szentírás lenne. Hagyd, hogy úgy verjen a szívem, mint egy dob."

 8. Coldplay-Viva La Vida

Nagyon híres dal, de büszkén mondhatom, hogy ez adta az ötletet a főszereplő alaptörténetéhez. Egy világot uraló hercegnő önmagában nem érdekes, több tucat ilyen karakter született már. De mi van, ha a hercegnő bujdosni kényszerül? Ha a királysága összedől, a hatalmát elveszik, és az utcán találja magát egy rongyos ruhában. A dal vetette fel bennem a ,,Milyen lehet egy nincstelen, túlélni kényszerülő uralkodó?

,,Láttam a félelmet az ellenségeim szemében. Hallottam ahogy a tömeg énekli: ,,Meghalt a régi király, éljen sokáig az új!"

 ,,A forradalmárok a fejemet akarják látni egy ezüst tálcán. Csak mint egy bábu, ami egy vékony szálon lóg."

9.Paramore-Ignorance

A történetem főhőse, Rory kilóg a családjából, és a trónörökösi szerepéből is. Hiába a nevelése, képtelen beleilleni a neki szánt képbe. Önmaga szeretne lenne a tökéletes hercegnő helyett, ami főleg az anyját zavarja. A szám körülírja a lány lázadó természetét, és benne a szunnyadó tűzet, amit tizenhét évnyi elnyomás után képtelen tovább elfojtani. 

         ,,Ha én rossz ember vagyok, ne szeress

           A saját utamat járom majd"

,, Én nem az a gyerek vagyok az emlékeidből. Már meg tudom védeni magamat."

10.Tom Odell-Can't pretend

Az emberek nem ugyanúgy viszonyulnak a szerelemhez. A dal meghallgatása döntöttem el, hogy a főhősnőm, hogy fogja kezelni, amikor gyengéd érzései támadnak valaki iránt. Végül arra az érdekes reakcióra lyukadtam ki, hogy bár nem szeretne szerelembe esni, képtelen visszafogni magát, és kizárólag barátként tekinteni a kiszemelt fiúra. Csak az egész szívével képes szeretni, a tettetés nem az ő műfaja.

,,És harcolni szeretnék. De nem tudok küzdeni. Azt hiszem ez szerelem. Nem színlelhetek. Nem színlelhetek"

,,De úgy tippelem, ez szerelem. Nem tudom tettetni. Nem tudom tettetni.

A magyar fordítások a lyricstranslate.com oldalról származnak.

Könyvkritika: Sarah J. Maas-Tüskék és rózsák udvara-sorozat (spoileres)

Sarah J. Maas-Tüskék és rózsák udvara-sorozat

"Spoileres kritika"

   

Ebben a bejegyzésben, a New York-i születésű írónő sikersorozatáról írnám le szubjektív véleményemet. A trilógia első része még márciusban került a kezembe, de az érettségi miatt két hónap alatt tudtam csak befejezni a három vastag kötetet. Fontos leszögeznem, hogy Sarah J. Maas könyvei közül eddig csak a Tüskék és rózsák udvarát, a Köd és harag udvarát, illetve a Szárnyak és pusztulás udvarát volt alkalmam olvasni. A kiegészítő kötetet, a Fagy és csillagfény udvarát egyelőre nem tervezem a kezembe venni, a Court of Silver Flames címet viselő, Nesta-ról szóló könyve pedig még nem jelent meg magyarul. 

,,Ritkán fordul elő, hogy valaki megköszöni, hogy elvitted meghalni."-idézet a Tüskék és rózsák udvara első részéből.

   Elsőre szeretném kiemelni a címeket. Mind angolul, mind magyarul remek csengésük van, de a gyakorlatban számomra nem működtek. Fantasy regényeknél szerintem az a legeredményesebb, ha a cím minél rövidebb, és lényegre törőbb. A sorozatban ez nekem hiányzik. Az udvaroknak valóban fontos szerepük van a cselekményben, de a rózsák és a tüskék maximum metaforák lehetnek, a történetben semmilyen komoly szerepe nincs a rózsabokroknak. 

   A köd és a harag egy fokkal jobban utal a történetre (harag van bőven a második kötetben), de leginkább a harmadik rész címe hajaz a cselekményre. Igaz, hogy a szárnyak helyett, sokkal inkább a pusztulásra helyezi a hangsúlyt az írónő...

   

   A kissé semmitmondó címeket ellensúlyozza a gyönyörű borító. Nem szoktak hatalmas elvárásaim lenni a borítókkal, a minimalista stílust ugyanúgy szeretem, mint a díszítettséget, a könyvsorozat viszont határozottan az utóbbi irányába hajlik. Mindegyik rész elején a főszereplő, Feyre található, más-más beállásokban, ruhákban, illetve a háttér színe is változik. Egy szó, mint száz, a borítók csodálatosak, még a háttérszíneket is sikerült ízlésesre csinálni.

,,A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak. 

Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát."

   

   Ez lenne az első kötet fülszövege. Olvasva a könyvet, rájön az ember, hogy a beharangozó nagyjából az első 150 oldal cselekményére utal csak. A sorozat első kötete éles kontrasztot képez két folytatásával, főleg a szerelmi szál megváltozása miatt. Sőt, nekem még maga a könyv is két külön könyvnek érződött.

   Az első fele betudható egy fantasy-világban játszódó romantikus történetnek, Tamlin és Feyre megismerik egymást, szépen lassan kezd kialakulni köztük valami, majd össze is jönnek. Ez a rész számomra kicsit unalmas volt. A kötet második felében Feyre szerelme megmentésére siet, így itt már a romantikus légyottok mellett előtérbe kerülnek a kalandok is, a lány harcol óriás féreggel, gonosz tündérnővel, és későbbi szerelmével is. A lány próbái érdekesek voltak, és jó jelnek vettem, hogy megjelentek a durvább, vérontós jelenetek, amik értelmet adtak a tündérek brutális jellemének.

   A második és harmadik kötetben Feyre már tündérként éli mindennapjait, rájön, hogy korábbi ellenségét Rhysand-et szereti, a pasi mellé pedig beújít egy másik udvart, és új barátokat is. Tény, hogy az Éjszaka Udvarában izgalmasabb alakok laknak, mint Tamlin erdei kastélyában, de maga a recept soha nem változik. Mindhárom könyv hasonlóan épül fel: 

1.Tamlin megjelenik a színen, akit Feyre minden kötet elején lényegében utál.

2.Romantika több száz oldalon át, a Tüskék és rózsák udvarában Tamlinnal, majd a másik kettőben Rhysand-del.

3.Az utolsó kétszáz oldalon bejön egy ellenség, akit addig maximum csak említettek, majd hőseink egy kardsuhintással kinyírják, és közülük senki sem hal meg.

   Úgy tűnhet, ironizálok, de ez az alapkoncepció leegyszerűsítve. Működött? Elsőre igen, másodjára a másik fiú miatt szintén, de harmadszorra már sok volt a dolog. Lényegében ugyanazt kapjuk meg háromszor, ez pedig a sorozat egyik legnagyobb hibája. Rhysand és Feyre szerelmi történetét a végtelenségig elhúzni még a pikáns szex-jeleneikkel sem lehet.A harmadik rész közepére lett végleg elegem belőlük, amikor egy háború közepén sem voltak képesek egymáson kívül mással foglalkozni.

Tamlin, Feyre első lelki-társa. Nem kell túlságosan hozzászokni, mivel az első kötet után lecserélik.👏

   Ebben a sorozatban a szerelmi-szálon van a hangsúly, ami rendhagyó módon megváltozik a második kötetben. Egyedi megoldás, de szerintem jó döntést hozott vele az írónő. Tamlin már az első könyvben sem lett a szívem csücske, a fickó hosszú távon nem volt jó választás a főszereplő kedvesének. Szóval magát a váltást nem bántam, Rhysand sokkal inkább passzolt Feyre-hez, és az olvasók ízléséhez is,...de mégsem lett nálam könyves álompasi. A jobb szerelmi szálak közé tartozott az övéjük, de azért nem emlegetném követendő példaként. Azon kívül, hogy egymás párjai, és sokat vannak együtt, nem nagyon éreztem, mitől lenne olyan különleges a kapcsolatuk.

   A világ jól volt felépítve, a könyvekbe nyomtatott térképek sokat segítettek, külön tetszett, hogy a második részben egyre többet utaztak, gyakran jelent meg új helyszín. A tündérek egyedi jegyei és történelme kellően érdekesre lett megírva, bár a főurakon és a családjukon kívül a legtöbb tündér nagyjából csak a kinézetében és örök életében különbözik egy embertől. Feyre képességei nekem kicsit sokak lettek, konkrétan annyi mindent tudott a történet végére a lány, hogy a felét már nem is nyílt alkalma bevetni a végső csatában, de elfogadható volt az indok, hogy miért képes ennyi mindenre a lány.

   

   A világ rendben volt tehát, a történet kissé kifulladt a végére, de mi van a szereplőkkel? A rövid válasz: nem sok vizet kavarnak. 

   

   Feyre szemszögéből olvassuk a történetet, amivel az a gond, hogy bár Feyre a harciasabb főhősnők közé tartozik, nem feltétlenül szerethető főszereplő. Néha önző, máskor egész bátor, és önfeláldozó, de sajnos a ,,Rhysand minden felett" érzése beárnyékolja az utolsó könyv végét is. A legnagyobb gond az, hogy a karaktere kettősségekben mozog, egyszer barátságos, jószívű úrnő, máskor magában tervezgető, bosszúszomjas nőszemély. Még morálisán szürke szereplőnek sem nevezném, ő egész egyszerűen ide-oda ugrál a jó és rossz közt.

   

   Tamlin pont annyira számít a nagy egészet tekintve, mint amennyit már leírtam róla. Nem lesz senki kedvenc szereplője, és remélhetőleg Sarah J. Maas ezzel le is zárta az ő történetét. Rhysand múltja és képessége izgalmas, maga a srác viszont annyira nem nagy durranás. Tud kedves lenni, nem irányítja Feyre-t, és jó főúr, de nagyjából ennyi. Két barátja, Azriel és Cassian ezzel ellentétben a két legkirályabb fiú a sorozatban, őket a legtöbb olvasó egyébként is imádni fogja. Mellettük elég nagy kérdés, Feyre hogyan szerethetett bele pont Rhys-ba.

 

   Emlékezetes gonoszokra senki ne számítson, az ellenségek itt pár oldal leforgása alatt legyőzött, gyenge motivációval felruházott figurák. Szerintem mindent elmond, hogy három könyv alatt egyedül egy fontosabb karaktert tud eltenni láb alól Hybern-királya. (Bár később őt is visszahozzák természetesen az életbe.)

   

   Mor, Lucien és Feyre testvérei inkább az átlagos kategóriába sorolandó mellékszereplők. Vannak jó pillanataik, de egyikük sem érdemelne külön könyvet. (Bár Nesta már meg is kapta a sajátját.) Akit azonban kiemelnék, az Amren, akit én valamiféle démonnak képzeltem el olvasás közben. Jelenleg számomra ő a legjobb, amit az írónő valaha kitalált. Őt éreztem az ízlésemhez legközelebb álló szereplőnek, imádtam olvasni a jeleneteit. 

 

Amren, a kedvenc szereplőm az egész sorozatból.💖

   Összességében a Tüskék és rózsák udvara, egyszer élvezhető olvasmány. A három kötet közül a másodikat mondám a legjobbnak, a harmadik kissé csalódás hozzá képest. Vannak szerethető karakterek, egyedi világ, a fantasy-elemek is a helyükön vannak, és igen, értékelhető szerelmi-szálat kapunk benne.  Valószínüleg sokáig nem fogom újraolvasni, habár az írónő férje nemrég megemlítette, hogy tévés sorozatot terveznek készíteni a könyvek alapján. Az eredményre kíváncsi leszek, mindenképp bele fogok nézni, úgy érzem még így is akadnak jelenetek, amelyek jól működhetnek a vásznon.

 

   

  Ajánlom a sorozatot, ha:

✦ szereted az erotikával fűszerezett fantasy regényeket 

✦ szeretnél egy több köteten átívelő szerelemről olvasni egy ötszáz éves főtündér, és egy kezdetben halandó lány közt 

✦ ha szereted az írónő egyéb műveit

✦ ha egy egyszer-olvasós, nyári könyvsorozatra vágysz

   Nem ajánlom, ha:

✦ nem bírod a kiejthetetlen neveket és/vagy a a gyakran idegesítő mellékszereplőket

✦ zavar, hogy nincs benne kemény gonoszfiú

✦ nincs gyomrod hozzá, hogy háromszor megemészd ugyanazt a cselekményívet 

Az én értékelésem: ✮✮✮✩✩ 5/3 csillag